Aki olvassa az írásaimat tudja, egy üzletben varrok. Varrás közben nincs alkalmam beszélgetni, fejleszteni a nyelvtudásom. Az üzlet hátsó részében dolgozva nem is volt rá sok esélyem.
Akkora bátorság nem szorult belém, hogy előbb felmondjak és aztán keressek új munkahelyet, ezért aztán megfordítottam a dolgot és elkezdtem munkát keresni. Úgy gondoltam, hogy mint eladó lehetőségem nyílik emberekkel kommunikálni, ezért a közelben lévő egyik áruházlánc hirdetésére jelentkeztem.
Mindenhol vannak magyarok!
A megbeszélt időpontban elmentem a felvételi beszélgetésre, ami nagy meglepetésemre magyarul zajlott. Judith a főnök asszony szintén rendelkezett magyar felmenőkkel nemcsak értette, de beszélte is a nyelvet. Megértette miért szeretnék náluk dolgozni, és annak ellenére adott nekem egy esélyt, hogy tudta nem beszélem még a nyelvet túl jól. Nem kellett önéletrajzot sem írnom, nem nézte meg a végzettségi papírjaimat sem, mivel „ezen a szinten” ez itt senkit nem érdekel.
Izraelben nem kell végzettség ahhoz, hogy varrónő, eladó, felszolgáló, dadus, oktató, festő, burkoló stb. legyél egy munkahelyen. Menet közben kiderül alkalmas vagy-e rá vagy sem.
Másnap nagy sajnálkozások közepette felmondtam Meirnek, majd elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen.
Magyarországon már dolgoztam eladóként és volt saját üzletem is, ezért úgy gondoltam a nyelvet leszámítva nem lesznek különösebb gondjaim. A munkát a fehérnemű osztályon kezdtem, majd egy hét múlva a gyerekruha osztályon folytattam. Dolgozott velem egy nálam jóval fiatalabb kislány, aki nagyjából elmagyarázta mit és hogyan kell csinálni, de igazából a főnökasszony rám bízta a ruhák elrendezését, aminek nagyon örültem, mert ha szabad kezet kapok az nagyon jó.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy az örömöm nem fog sokáig tartani, valamint ez nem az a munka amire éppen vágytam. A gyerekruha osztályon meglehetősen nagy volt a rendetlenség, később megtudtam azért, mert az alkalmazottak nem bírták hosszú ideig elviselni a munka körülményeket, az alacsony bérezést ezért sűrűn váltották egymást. Első dolgom volt, hogy rendezzem a ruhákat és átlátható legyen számomra a terület.
Az össze-vissza dobált árukat megpróbáltam méret és szín szerint csoportosítani úgy, hogy én eligazodjak és ha kérnek egy-egy méretet, akkor gyorsan kiszolgáljam a vevőket.
Az áruház forgalma esténként mindig nagy volt, mert az emberek többsége munka után jött vásárolni. Mindennap 10 óráig lehetett vásárolni, kivéve a pénteket, akkor csak 2-ig, mert mindenkinek haza kellett érnie mire bejön a shabbat. Szombaton is nyitva voltunk, de csak minden második szombaton kellett dolgoznom, szigorúan csak ha kiment a shabbat. Nem volt érdekes, hogy én nem tartom a shabbatot, délelőtt a nem zsidók dolgoztak, este a zsidók.
A munkaidő letelte után úgy vánszorogtam haza, mint egy öreg anyóka. Egész életemben ülő munkát végeztem, most meg 8 órát állnom kellet, illetve rohangálni a raktár és a ruha osztály között. Ez számomra igen kimerítő és szokatlan volt, de fáradt szemeim előtt lebegett a kitűzött cél, hogy nemsokára beszélni fogom a nyelvet.
A legtöbb eladó orosz nyelvterületről érkezett és mikor megtudták, hogy én is magyar vagyok, mint a főnök asszony elfordultak tőlem. Egy-két kivételt leszámítva a köszönésen kívül nem álltak szóba velem és ott szivattak, ahol csak tudtak. Volt, aki kifejezetten utált mert azt hitte valamiféle protekcióval kerültem be és a spanja vagyok a Judithnak, ezert lépten, nyomon belém kötöttek, félre informáltak. Közben Meir többször próbálkozott vissza csábítani az üzletbe, azonban egy darabig még ellen álltam.
Mintha bomba robbant volna az áruházba!
Ami nekem a legnagyobb nehézséget okozta és a mai napig nem tudtam megszokni az az izraeli mentalitás. Mivel már nem vagyok mai csirke engem megtanítottak az illedelmes viselkedésre, melynek Izraelben a nyomait csak nagyítóval lehet látni. Nem akarok általánosítani, mert az szerintem rossz. Nem lehet egy teljes társadalomra ráhúzni sem a jót, sem a rosszat, semmi nem fekete vagy fehér. Tudom és tapasztalom nap, mint nap, hogy a helyzet mind morálisan, mint erkölcsileg fokozatosan épül le a világ szinte minden részén. Azonban amit itt tapasztaltam munkám során attól elborzadtam és felháborodtam.
Annak ellenére, hogy állandóan hajtogattuk a szétdobált ruhákat nap végére áruház, ami legalább 500 m2 volt egy csatatérré alakult át. Tényleg úgy nézett ki a terület, mintha bomba robbant volna a helységben. Izraelben nem szokás visszavinni a ruhákat a helyükre, hanem ott hagyják a próbafülkében felakasztva (ez a jobbik eset), vagy ledobják a földre, amit természetesen senki nem vesz fel, (nehogy szegény dereka megroppanjon) hanem még rá is tapos.
Hétvégén a szülők gyerekkel együtt jönnek bevásárolni, legtöbbször nyolc óra után, amikor szerintem a gyereknek már ágyban a helye.
Ilyenkor kiabálás, rohangálás, sírás, veszekedés hangja tölti be az 500 m2-t. A gyerekek nagyon liberálisan vannak nevelve mindent megtehetnek, amit akarnak, szét húzgálják a ruhákat pusztán játékból, összetúrnak mindent, amit mi majd szépen összehajtunk (hisz azért vagyunk) majd két perc múlva valaki újból feltúrja.
Varrni vagy eladni ez itt a kérdés?
