izraelrol-neked.hu logoja

Nagyapám hagyatéka.

A Befogadási Központból többen költöztek északra, mivel ott olcsóbb az élet. Egy szép őszi napon mi is felkerekedtünk és elindultunk szét nézni Hajfán és Cfat környékén. Gondoltuk ha már arra járunk megnézzük Cfaton (Safed) a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Múzeumát.

A múzeumot 1986-ban alapították, majd 1990-ben fogadta első látogatóit.
A múzeum törekvése bemutatni a magyarajkú zsidóság múltját, kultúráját szokásait melybe beletartozik az erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, bánáti és burgerlandi zsidóság is.

A múzeumot Lusztig József és felesége Lusztig Éva vezeti, munkájukat pedig önkéntesek segítik. Sajnos Lusztig József 2016-ban meghalt, szerencsére munkáját fia Lusztig Ron folytatja.

A múzeum könyvtárában több ezer könyv, dokumentum, fénykép, napló feldolgozásra, tanulmányozásra és fordításra vár, ebben segítenek az önkéntesek.

Tárlatvezetés magyarázatokkal történik, lehetőség van audióvizuális programra magyarul, angolul és héberül.

A kiállítás nem volt nyitva, látogatni csak előre bejelentett csoportoknak lehetett, azonban tudatlanságunk ebben a helyzetben nem jelentett semmi hátrányt. Néha van ilyen is!

Miután elmondtam jövetelem célját, József és Éva beinvitáltak minket az irodába, ahol egy kávé mellett kellemesen elbeszélgettünk. Átadtam nekik nagyapám féltve őrzött 100 éves olajfából készült tolltartóját és néhány iratot nagyszüleimről. Mind ketten nagy érdeklődéssel hallgatták nagyszüleim és édesanyám szomorú történetét.

Azután, hogy leltárba vették a tárgyakat végig vezettek minket a múzeumban, majd ők is feltették a már ismerős kérdéseket: Miért éppen ide? Mi volt az oka? Mik az elképzelések? Miután mindent rendre elmeséltünk beleértve azt is, hogy el kell hagynunk a Befogadási Központot és lakást kell keresnünk, kifaggattuk őket milyen az élet északon.

Éva és József nem bíztatott bennünket, hogy hagyjuk ott Raananát. Nem akartak lebeszélni minket, de elmondták az élet északon valóban olcsóbb, mint Raananán vagy Izrael más központi részében, azonban nehezebb munkát találni és a bérek is alacsonyabbak. Pont, mint Magyarországon!—gondoltam. Mivel már egyszer beleestem abba a csapdába, hogy elköltöztünk vidékre, ahol csend, béke, nyugalom honol csak éppen munka nincs, nem akartam ismét erre az útra lépni. Akkor ugyan egy betegség indokolta ezt a lépésünket, de most mindenki egészséges, tettre kész!

Megköszöntük a szívélyes fogadtatást, elbúcsúztunk és elindultunk hazafelé. Éva és József a már jól ismert mondattal búcsúzott: Isten hozott benneteket és sok szerencsét az új élethez!

Én már az irodában eldöntöttem, hogy nem fogok költözni, férjemet még meg kellett győznöm a hazafelé vezető úton, hogy jobb, ha maradunk az ország központi részében. Egyszer már hallgattunk a szívünkre, most hallgassunk az eszünkre. Titokban azonban nekem a szívem is benne volt, mivel az első pillanattól kezdve megszerettem Raananát.

Utolsó napok a Befogadási Központban.

Általában a Befogadási Központban csak fél évet lehet tartózkodni, de minket nem zaklattak másfél évig.  2007 év vége felé behívott az igazgatónő és megkért, hogy adjuk át a helyünket, keressünk lakást mert egy másik család várakozik egy megüresedett helyre.

Neki láttunk lakást keresni. Raananán nincsenek olcsó lakások, de én nem akartam másik városba költözni. A 2007-ben Raananán 2800-3500 sekelt (kb. 200 000Ft) kértek egy három szobás lakásért, a minimálbér 3700 (kb.260 000 Ft) sekel volt. Északon lehetett, találni 1500-2000 sekel között három szobás lakást. Azt már tudtuk, hogy északon szinte fele áron lehet lakást bérelni, de munkát találni sokkal nehezebb. Délen ott a sivatag, a nagy semmi, néhány kibucot leszámítva. Én viszont a már kialakított ismerősi körömet is féltem itt hagyni. Azért nem írok baráti kört, mert az nem alakut ki. Ebben az időben még csak egyetlen barátnőm volt Edith, akit már megemlítettem egy előző írásomban. Ismerősök voltak többen is, de barát az nem.

Amíg az oroszok, franciák, spanyolok, brazilok összetartó és egymást segítő emberek közössége, addig ez a magyarokról nem mondható el. Nagyon sokan meséltek különböző történeteket, hogyan vágták át egymást a magyarok. Számomra az egyik legmegrázóbb történet az volt, amikor valakit megkértek, legyen kezes a bankban, aztán az illető a felvett kölcsönnel meglépett külföldre. A kezestől több évig vonták a törlesztő részletet. Nem ez volt az egyetlen eset, több jószándékú embert vágtak így át. Az egyik áldozattal magam is találkoztam, aki titokban jött el a megbeszélésre, mert az apja megtiltotta neki, hogy magyarokkal szóba álljon.

Ezek a történetek nagyon megbotránkoztattak, bevándorlóként a legtöbb magyar kiszolgáltatott és szegény, tele reménnyel a jövőt illetően, aki egy ilyenbe beleesik annak nagyon nehéz lesz a jövő. Élnek Izraelben olyan honfitársaim, akik magyar szó hallatán inkább átmennek a másik oldalra. Természetesen vannak kivételek és köttettek barátságok, létrejöttek csoportok, akik időnként összejárnak, szinte minden korosztályból.

Viszonylag hamar megtaláltuk az új otthonunkat, melyet magunknak kellett rendbe szedni. Maradtunk Raananán, közel a főút mellett a központban. Edit barátnőm és a férje segített megbeszélni a szerződés részleteit és megkötni a szerződést.
Új otthonunkról a következő részben lesz szó.

Ha tetszett tarts velem legközelebb és ne felejts el lájkolni, vagy ha tetszett megosztani, hogy mások is lássák!

Shalom mindenkinek,Éva.