Table of Contents

Holokauszt emléknap Izraelben.

Izraelbe érkezésünk után már az első Holokauszt emléknap is mélyen megérintett. Szomorú érzések kavarogtak bennem, soha életemben nem sírtam a nagyapám elvesztése miatt, mivel nem ismertem őt, nem volt emlékem,kötődésem hozzá. Hosszú évekig nem mesélt róla senki, a család kerülte a náci borzalmak mesélését és a zsidó kérdést is. Azonban az első Holokauszt emléknapon Izraelben, bizony sírva fakadtam

Mint sok zsidó családban nálunk sem mi volt téma a zsidóság, a másság kérdése. Magyarok vagyunk, voltunk és leszünk a halálunk napjáig. Én csak 18 éves koromban tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Egy nem zsidó fiú kezdett udvarolni és édesanyém ekkor látta időszerűnek, hogy közölje velem származásom. Akkor valahogy nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Szerelmes voltam és biztosra vettem, hogy a párom nem hagy el mert zsidó vagyok. Nem is hagyott el! A mai napig együtt vagyunk, azóta persze már a férjem.

A családban a fájdalmak, a tragédiák mélyen el voltak temetve. Nem beszélt róla senki, mivel a sebek soha nem gyógyultak be. Néha mikor ketten voltunk a nagymamám mesélt a táborban eltöltött időről arról, hogyan szakították el az akkor még csak négyéves lányától, akiről sokáig nem tudott semmit és ez szinte megőrjítette. Nem tudta hol van, életben van-e egyáltalán a pici lánya. A férjét már előbb elhurcolták munkaszolgálatba, így vele is megszakadt minden kapcsolata.

Ha belegondolok, mint feleség, anya és nagymama tényleg nem tudok annál nagyobb, fájdalmat elképzelni, mint amikor elszakítanak a gyermekemtől és a szerelmemtől.

Nagymamámat a Ravensbrückbe hurcolták, karjába számot égettek, napjait kemény munkával éhezés és félelmek között töltötte. Nagyon sokszor éheztek. Voltak napok, hogy a tíz körmükkel kaparták ki a krumplit a földből és úgy ették nyersen. A legkegyetlenebbek a női rabokkal, a női őrök voltak.

Nyilván nem akartak bennünket gyerekként a sok borzalommal terhelni ezért én többet nem is tudok erről az időszakról.
Később megtudtam, hogy mikor nagymamám csontsoványan, meggyötörve visszatért kerestette a férjét, akiről kiderült, hogy a nácik megásatták vele a sírját és belelőtték.

A nagymamám óbudai lakásába valaki beköltözött, így azt is elvesztette. Ami végül örömmel töltötte el egy árvaházba megtalálta lányát, akit magához vett. Egy időre aztán az egyik barátjukhoz költöztek.

A mostani eszemmel már kérdeznék és kérdeznék, de sajnos már nincs kitől.

Tegnap 2023. április 18-án délelőtt 10 órakor Izraelben országszerte megszólaltak a szirénák. Két percre megállt az élet. Mindenki, aki tehette abbahagyta a munkát, az autók, a buszok megálltak az úton. Az emberek vigyáz állásban, fejet hajtva tisztelegtek a holokauszt áldozataira.

Most megint nagyon megérintett a dolog és nem bírtam megállni sírás nélkül. A sziréna pont akkor szólalt meg, amikor altattam a kisunokámat.
Karomba tartottam és altató dalt énekeltem neki, természetesen magyarul.

Szólt a sziréna a könnyeim potyogtak és arra gondoltam, hogy szegény nagyapámat megfosztották attól, hogy megismerhesse és karjaiban tarthassa az unokáit. Minket gyerekeket pedig megfosztottak attól, hogy megismerhessük őt.

Miért is? Mert zsidó volt? Nem ártott senkinek. Gyönyörűen rajzolt, textil tervező és eladó volt egy méteráru boltban . Vidám volt és fiatal tele tervekkel a jövőt illetőleg.
Miért vannak a világon olyan gonosz emberek, akik úgy gondolják majd ők eldöntik ki élhet és kinek kell meghalni? Milyen gonoszság lakott azoknak az embereknek a szívében, elméjében, a rémtetteket, kigondolták, végrehajtották melyek során milliók szenvedtek lelkileg és testileg?

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejembe, aztán ahogy a sziréna elcsendesült kezdtem én is megnyugodni. Ránéztem az alvó unokám pufók kis arcocskájára és hálát adtam a sorsnak, hogy őt a karjaimban tarthatom,és azokra gondoltam akiknek mindez nem adatott meg.

Holokauszt emléknap Izraelben.

Shalom mindenkinek,Éva.

A cookie-król