Table of Contents

Előkészületek, tennivalók egy új életre, Izraelben.

Egy borongós őszi napon csengett a telefonom, a vonal másik végén a Szochnut egyik munkatársa közölte velem a várva-várt hírt, mely szerint megjöttek az engedélyek, mehetünk Izraelbe.

Ezután meg kellett neveznem, hogy melyik városba szeretnék menni.

Raananát teljesen találomra választottam ki. Leültem a számítógépem elé és elkezdtem keresgélni. Hosszas keresés eredményeként akadtam erre a gyönyörű városra. Szerelem az első látásra! Kisebb megszakításokkal 15 évig volt életünk meghatározó színtere.

Izraelen belül Raanana Sharon megyében található, területe 14,9 km2.

Érkezésünk idején lakóinak száma 70 ezer körül volt, azonban mára már meghaladta a 90 ezret.Raanana Tel-Avivtól északra 16 km-re helyezkedik el, a város tele van parkokkal, játszóterekkel, sportlétesítményekkel, kulturális központokkal, egészségügyi intézményekkel,bankokkal,bevásárló központokkal.

Most már csak arra kellett várni, hogy a raananai Befogadási Központban felszabaduljon egy lakrész számunkra.

A Befogadási Központ az a hely ahova azok az újbevándorlók érkeznek akik nem rendelkeznek annyi pénzzel, hogy lakást tudjanak bérelni vagy venni. Itt fél évig lehet tartózkodni, de nagyon sok segítséget kap az aki ide érkezik. Itt vannak a héber nyelvtanfolyamok is. Lakást vásárolni Izraelben szinte lehetetlen egy újonnan érkezőnek a magas árak miatt.

Azonban addig amíg idáig eljutottunk számtalan teendőnk volt.

Amikor meghallottuk a hírt, hogy mehetünk megmondom őszintén kicsit megijedtünk, azt a bizonyos zabszemet éreztük, azon a bizonyos helyen. De hát mi akartuk, mi kértük. Letértünk a járt útról a járatlan felé, amiről még nem tudjuk olyan rögös lesz tele gödrökkel, mint a mostani vagy kicsit simább.

Munkáinkat elkezdtük befejezni, rendeztük az adósságainkat, bezártam az üzletemet, elszámoltam mindenki felé. Kijelentkeztem mindenhonnan, víz-, villany-, telefon- és egyéb- számláinkat is.

Rendeztem az iratainkat, albumba gyűjtöttem és rendszereztem az összes fotót. Rendszerezés közben újra éltem emlékeimet barátokkal, rokonokkal, ismerősökkel. Átéltem ismét a közös bulikat, szilvesztereket, nyaralásokat, téli kirándulásainkat az együtt töltött vidám napokat.

Előkerültek a közös karácsonyi képek, valamennyi egy doboz mélyén lapult. Amikor a kezembe vettem a rég nem látott fotókat szinte mindegyik kép életre kelt egy kis időre. Különös érzés fogott el, látni fiaimat kisgyerekként ahogyan örültek minden karácsonykor a fának, a játékoknak, az együttlétnek. Akkor az egyik fiam már felnőtt, a másik kiskamasz volt. A felnőtt már nem tart velünk, külön utakon fog járni, a kamasz elindul egy új és szinte ismeretlen világba, melyet apával, anyával fog felfedezni.

Rendezkedés mellett igyekeztem feltérképezni az izraeli helyzetet :

mire lesz szükségünk, mit kell vinni,
mit kell itt hagyni,
hol vannak honfitársaim,
laknak-e a Befogadási Központban most magyarok,
milyen ez a hely,
hogyan lehet munkát szerezni,
milyen az oktatás, az iskola,
kihez lehet fordulni segítségért,
magyar családorvos van-e a közelben,
milyen élelmiszer árak vannak,
milyen iratokat kell még a meglévőkön kívül beszerezni és elvinni.

2006 környékén még nem voltak annyira összeszedve és katalogizálva az információk, mint most. Ma már vannak Facebook csoportok, weboldalak is,ahol lehet érdeklődni, kérdéseket feltenni ezekben a témákban.

Kérdéseim megválaszolásához ismét az internetet hívtam segítségül. Ekkoriban különböző fórumokon lehetett tájékozódni ezért ott tettem fel a kérdéseimet. Itt tudtam meg, kiket hívhatok fel, és kik tudnak és akarnak segíteni.

Mire kimentünk férjemnek volt munkakapcsolat, és magyarul beszélő családorvos elérhetőség.

Valaki azt írta a fórumon: a „legfontosabb” amit feltétlenül hozz magaddal, egy nokedliszaggató mert az nincs Izraelben.

Lassan közeledett az utazás időpontja, nagyobbik fiam arcán is kezdtem látni az aggódás jeleit. Az elején ő és mások is csak legyintettek és azt mondták nem fogjuk megtenni, nem megyünk el. Azonban ahogy múltak a napok és a hetek közvetlen környezetünk kezdte megérteni, hogy igenis megyünk.

Kisebb-nagyobb ingóságainkat eladva tudtunk egy kis kezdő tőkét magunkkal vinni és adtunk valamennyit az itthon maradt gyereknek is az esetleges kezdeti nehézségek leküzdésére.

Fiunknak lakása, munkája biztosított volt, ezért nem nagyon aggódtam amiatt, hogy mi lesz vele nélkülünk. A háttérben ott volt még a sógornőm, akire mindig lehetett számítani és tudtam, ha baj lesz ő segít.

Aggódtam viszont magunk miatt, mert Izrael végül is egy teljesen ismeretlen kultúra számunkra.

Az információk felderítése során szembesültem azzal, hogy hiába minden érvelés a fórumokon beszélgetőkkel amellett, hogy ne gyertek, mert:

nem nektek való hely,
idősek vagytok már,
nem fogjátok megszokni ezt a világot, stb…

Aki menni akar azt ilyen érvekkel nem lehet megállítani.

Ugyanez működött visszafelé is, akinek elege lett Izraelből és vissza akart jönni Magyarországra vagy menni más szegletébe a világnak azt nem lehetett megállítani, csomagolt és indult.

Ilyenkor az is motoszkál az ember fejében, hogyha nem megy elszalaszt valamit, amit eddig nem ismert és most itt a lehetőség megismerni, felfedezni.

Utólag már felesleges azon gondolkodni, hogy:

Mi lett volna, ha nem megyünk ?

Mi lett volna, ha máshova megyünk ?

Nem szeretem ezeket a kérdéseket, valamint azt sem, hogy: mi lenne ha…?

Ezek mögött a kérdések nincs tartalom, felesleges cseszekedés, kötözködés. Csak az lehet a tied,amit te élsz meg,amit te megtapasztalsz. Azt már megtanultam az életben, hogy ami nekem nem sikerült az még másoknak sikerülhet és ez így van fordítva is.

Aggódásom másik oka, a 2006 júliusában kitört háború Izrael és Libanon között.

A háború július 12-én tört ki és augusztus 14-én tűzszünettel ért véget. A tűzszünet az mindig egy törékeny dolog , soha nem lehet tudni meddig tart. Azt viszont tudtam, hogy szeptember 26-án indulunk és már felszámoltam és elrendeztem majdnem mindent.

Augusztus 14-től még másfél hónap volt hátra az indulásunkig. A szűk családon kívül senki nem tudta, hogy elmegyünk. Nem akartunk búcsúzkodni, mert az mindig fájdalmas dolog, kérdéseket hallani és megválaszolni. Féltünk, hogy a miértek kétségeket ébresztenek bennünk, amik voltak így is bőven.

Nem szerettünk volna válaszolni arra, hogy:

miért megyünk el? (a többség ismerte a gondjainkat)
miért pont oda, ahol nem rég még háború volt és a béke oly törékeny?

Senkinek nem akartunk magyarázkodni, mivel senkinek nem tartoztunk ezzel. Tudom, hogy sokan megharagudtak, megsértődtek, de szerencsére mára ez a harag és sértődés a múlté. (mert azóta már kibeszéltük, megbeszéltük)

Életem során már több helyen laktam,de éreztem, hogy ez a költözés merőben más, mint az összes eddigi volt.

Most tényleg felszámoltam a múltam nagy részét!

Mérlegelnem kellett mit viszek és mit hagyok itt,és mitől szabadulok meg végleg. Ezeket a dolgokat csak hideg fejjel és üres szívvel lehetett megtenni. Erre a feladatra én voltam a legalkalmasabb, habár a szívem csak néha volt teljesen üres.

Fejenként 70 kg poggyászt vihettünk magunkkal, ebben benne volt kettő kerékpár is. Hatalmas táskákat varrtam erős vászonból mivel ez könnyebb volt, mint a bőrönd. Ezekbe pakoltam azokat a dolgokat, amiket magunkkal vittünk, gondosan ügyelve arra, hogy a nokedli szaggató ne maradjon itthon.

Tarts velem legközelebb is és megtudhatod, hogyan indultunk el,ki várt ránk Izraelben, és milyen egy Befogadási Központ.

Előkészületek, tennivalók egy új életre, Izraelben.

Shalom mindenkinek, Éva.

A cookie-król